Rendelés#2

Ehhez a bloghoz készítettem: Premier Amour: Első Szerelem

~Miharu

Rendelés#1

Oldal: FirkaMilkászok

~Miharu

Bloghátterek#3

Halihó!^^
 Ma én hoztam nektek egy jó pár bloghátteret, csoportokra bontva:

Először is a smiley-k, a ,,cuki" dolgok, meg koponyák:

Most jönnek a pöttyösök! Ezekből jó sokat találtam!^^

Csíkosak:

És végül, de nem utolsó sorban a négyzetekkel ellátott hátterek!^^

Remélem tudjátok őket valamire használni!:3

~Miharu

Új admin

Halihó!^^

Én lenni egy új admin, és a nevem: Miharu. Tőlem majd fejlécet vagy kritikát is akár lehet rendelni, de hozok majd én is háttereket, díszeket, meg mindent, amire csak szükség lehet!:3 Ha bármi baj van, vagy közvetlenül tőlem rendelnétek, ezen az e-mail címen megtaláltok: miharuhelp@gmail.com

Munkáim:

Ha tőlem akartok rendelni, e-mailben írjátok meg, hogy mi legyen a fő szín, mit írjak rá, és a képeket, amiket ráműtsek!^^

Puszi: Miharu♥

Bloghátterek#2

Sziasztok!:) Hoztam pár újabb hátteret, de mivel senki nem ír, hogy miket hozzak, ezért nem tudom, h mit szeretnétek.:/ Megkérhetnélek titeket, hogy kívánságaitokat ide komiba leírnátok?:)

Köszi:)

Puszi: JJ

Novella#2

Nos, sziasztok!:)
Ahogy megígértem, hoztam még egy általam írt novellát, ami eléggé szomorú meg tragikus, de azért remélem, hogy tetszeni fog. Nekem bevallom, hogy nem a kedvencem, de azért jó olvasást!:)
Puszi: JJ

Melletted

New York nyirkos utcáin rohanok, hogy időben odaérjek a kórházba. Mellkasom szúr, arcom kipirult és a levegőt olyan szaporán veszem, hogy úgy érzem bármelyik percben összeeshetek. Már alig van erőm, de tudom, hogy sietnem kell. Ez az utolsó alkalom, hogy utoljára láthassam anyát. Beteg, már elég régóta és pont ma jött el az a nap, hogy feladja. Amikor az orvos felhívott a szívem kihagyott egy ütemet és könnyeimmel küszködtem. Most se sírok, bármennyire is szeretnék, ahhoz is fáradt vagyok. Amint belépek az épületbe rámtör a jól ismert hányinger, ami mindig kísért, ha itt vagyok. Szinte már mindenkit ismerek, hiszen minden nap bejártam. Félig itt laktam. Sosem volt szívem anyát egyedül itt hagyni, ezért jó sok álmatlan éjszakát töltöttem a kórházban. Apa már rég itt hagyott minket és most sem hajlandó visszajönni gondoskodni rólam és az öcsémről. Még nem tudom, hogy ki lesz a gyámunk. Felrohanok a jól ismert kórterembe és megtalálom. Arca sápadt, haja kócosan terül szét a párnán, levegőt nehezen vesz és fulldokolva köhög. A gépek csipogása és rekedtes, száraz hangja betölti a helyiséget. Végtagjaim remegnek, amint letérdelek az ágy mellé. Megfogom hideg kezét és nyugtatgatom. Szép dolgokról mesélek neki, amik a múltban történtek, amikor még nem volt beteg. Látom, hogy halvány mosolyra húzza vékony, kiszáradt ajkait, majd lehunyja szemeit. Egyenletesebben veszi a levegőt. Megnyugszik, ami erőt ad. Folytatom a mesélést, hogy boldogabb lehessen, hogy ne figyeljen a fájdalmaira, hanem legyen boldog és vidám, mielőtt még...örökre elmegy. Hirtelen kipattanak barna szemei, rámnéz és megszólal:

-Vigyázz az öcsédre! Ne feledd, hogy mindig ott leszek veletek.-a végére ismételten fulldokolni kezd, vért köhög fel. Felugrom az ijedségtől. A gépek egyre gyorsabban és erőteljesebben csipognak, ami megijeszt, holott tudom, hogy ez mit jelent. Nem törődve a vérrel, közel mászom hozzá, magamhoz húzom és megpuszilom. Egész testem remeg és fáj a szívem. A gép sípolása jelzi, hogy vége. Teste elernyed, szemei nyitva maradnak. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Örülök, hogy öcsémnek, Ben-nek ezt nem kellett végignéznie. Kicsi még ehhez. Óvatosan lecsukom anya szemeit és végigsimítok a haján, arcán, majd egy utolsó csókot lehelek homlokára. A nővérek pont ekkor rohannak be a kórterembe. Sajnálkozva rámnéznek, majd lekapcsolják anyát a gépekről és megkérnek, hogy hagyjam el a termet. Az összes erőmre szükség van, hogy kisétáljak a helyiségből. Meghalt. Nagyon fáj, mindig is tudtam, hogy egyszer feladja, de reméltem, hogy nem most. Nem ilyenkor. Túl hirtelen hagyott itt minket.

Remegő ujjaimmal tárcsázom Ben számát.

-Öcsi?-szólok bele, szipogva.

-Mi történt? Hope?-kérdezi ijedten.

-Vége. Meghalt. Sajnálom.-felelem szaggatottan. A vonal másik végéről nem érkezik válasz. Egy kissé habozva, szipogás, majd erőteljes sírás hallatszódik.

-Ben, hol vagy?-kérdezem.

-Suliban.-feleli sírós hangon.

-Maradj ott! Indulok.-utasítom és kinyomom. Sietek a buszra. Az öcsémnek szüksége van rám.

Az iskola felé, csörögni kezd a telefonom, Lana Del Ray-től a Young and Beautiful szólal meg. Készüléket a fülemhez nyomom, a másik kezemet pedig zsebre dugom. Szívemnek kedves hang szólal meg a telefonomban.

-Hope? Miért rohantál el?-faggat kétségbeesetten. Mély, dörmögő hangja megmelengeti a szívemet, a fájdalom ellenére. Újból sírhatnékom támad.

-Szia Kyle! Nyugodj meg, éppen a suli felé tartok.-nyögöm ki. Hangomon érződik, hogy sírni akarok. Inkább nyöszörgésnek hangzik, mint magabiztos válasznak.

-Hé, tudom, hogy baj van. Miért sír az öcséd? Mi folyik itt?-hangja egyre dühösebb.

-Ha odaértem, elmondom. 5 perc!-felelem és kinyomom, mielőtt veszekedni kezdene. Csak ő áll mellettem, ő a legjobb barátom. Leszállok a buszról és a suli épülete felé rohanok. Könnyeim megállás nélkül folynak le az arcomon. Amint meglátom a két fiút, megkönnyebbülök. Rögvest magamhoz szorítom a kicsi Ben-t és felemelem. Kilenc éves, nem érthet semmit. Csak ölelem és próbálom megnyugtatni.

-Shhh, vigyáz ránk és most is itt van. Minden rendben lesz.-suttogom, mire jobban kezd el sírni, de bólint. Leteszem és Kyle nyakába ugrom. Nem tudja mi van, ezért a fülébe súgom:

-Meghalt. Érzem, hogy megmerevedik, majd még szorosabban tart magánál. Jól esik a törődése. A parkolóba egy fekete autó gurul be. Kiszáll belőle az ismerős hölgy. Rose az. A nevelőnőnk. Fején kalapot visel, hosszú fekete kiskosztümét piros zakó fedi, haja szoros kontyba van, elrejtve a kalap alá. Felénk siet. Gyűlölöm. Sosem törődött velünk igazán. Mogorva, bunkó és szívtelen.

-Gyerekek! Ideje haza menni!-tapsol, mint valami kisfőnök. Jól tudja, hogy mi történt anyával, még sem nyilvánítja ki részvétét. Ezzel meg sem lep, mindig ilyen volt.

-Én nem megyek.-jelentem ki határozottan, már amennyire megengedhető remegő hangomnak.

-Hogy merészeled?-felháborodottan kérdi.

-17 vagyok. Elég idős, hogy eldöntsem mit csinálok és mit nem.

-Nem érdekel. Én leszek a gyámotok és ezt nem engedem!-kiabál, majd megragadja a karom és húzni kezd az autó felé. Szorítása erős, szinte kicsavarja kezemet. Ellenkezni próbálok, de odahívja a testőreit. Megfognak. Kyle utánam rohan és megpróbál kiszabadítani. Sikerrel jár, majd elfutunk. Ben nem ellenkezik Rose-al, elmegy velük. Kyle házáig meg sem állunk. Egyedül él, már 18 éves. Lihegve dobom le a táskám az ajtó előtt és fáradtan dőlök be a kanapéba. A lakásban férfias rendetlenség uralkodik. Fejem alól kihúzok egy alsógatyát, majd kuncogva odébb hajítom. Leül mellém és szótlanul bámul maga elé.

-Sajnálom.-suttogja.

-Köszi.-válaszolom, majd a vállára hajtom a fejem, ő pedig simogatni kezdi barna, hullámos loboncomat.

-Mit szeretnél csinálni?-teszi fel a kérdést, ami engem egy kicsivel jobb kedvre derít. Imádom Kyle-ban, hogy mindig el tudja vonatkoztatni egymástól a dolgokat és ha rossz kedvem van, mindig sikerül mosolyt csalnia az arcomra.

-Filmezzünk. Úgy, mint mindig.

-A változatosság kedvéért, Forest Gump?-mosolyodik el, mire bólintok. Amíg beüzemeli a tévét, kimegyek a konyhába és töltök magamnak és barátomnak is egy pohár kólát, majd csinálok pop corn-t. Otthonosan mozgok már ebben a házban. Mikor visszamegyek, már minden készen áll. Kyle rámmosolyog és megpaskolja maga mellett a kanapét, mire komótosan odabújok hozzá. Mint mindig most sem csendben nézzük a filmet, hanem egymást idegesítjük, csikizzük. Jól érzem magam, egy pillanatra el tudok feledkezni a rossz dolgokról és a mai napról. Mikor vége kivirultan terülök el az elnyűtt bútoron és Kyle ölembe hajtja fejét. Mosolyogva tekergetem ujjaim köré barna fürtjeit. Imádom a haját, olyan sűrű és göndör és imádok beletúrni. Lágyan húzogatom a fürtjeit, mire egy mélyről jövő kacaj hagyja el ajkait. Belenéz a szemembe hatalmas kék szemeivel és beszélni kezd:

-Imádom, amikor ezt csinálod.-utal tevékenységemre. Elbűvöl a tekintetével, szívem gyrosabban ver és izzadni kezd a kezem.

-Nincs itt meleg?-lihegem és legyezgetni kezdem magam. Megugrom, amikor felül, szembe velem. Egyre jobban közeledik. Meglepődöm, de ennek ellenére én is közelebb hajolok. Forróság önti el a testemet, amint ajkai először súrolják az enyémeket, majd egy csókban forrunk össze. Ajkai édesek és bejutást kér nyelvével, amit megadok neki. Lassú, érzéki csók ez, soha nem éltem át még ehhez hasonlót. Lepkéim életre kelnek a gyomromban, szívem hevesebben ver, fel akarok robbani. Erős karjaival közelebb húz magához, egyik kezével a derekamnál tart, míg másikkal a combomat simogatja. Beleremegek az érintésbe. Mikor már levegőhiányban szenvedünk, elválunk. Mindketten mosolygunk.

-Ez mi volt?-térek észhez először én.

-Egy álmom. A legnagyobb.-mosolyog Kyle és megpuszilja az arcomat. Azon a helyen bőröm égni kezd.Ő magához húz és belepuszil a hajamba. Sóhajtok.

-Mi a baj?-kérdezi aggódó tekintettel.

-Semmi. Úgy értem, csak hiányzik.-hajtom le a fejem és erőszakosan letörlök egy könnycseppet az arcomról. Államnál fogva fejemet felemli és kényszerít, hogy nézzek igéző szemeibe.

-Tudom. De minden rendben lesz. Én mindig itt leszek neked. Soha nem hagylak el. Nézd.-mondja és kezemet a mellkasára teszi, ahol a szíve van. Hevesen dobog.

-Ez csak neked szól. Ez játszódik le bennem amikor a közelemben vagy. Hope, én szeretlek.-fejezi be és kezeibe veszi az arcom. Szótlanul bámuljuk egymást. Csend van, de ez nem az a fajta 'kínos csend', ez valami más, inkább az az 'egymás tekintetéből olvasunk' -féle. Az érzések, a gondolatok amik kavarognak bennem, sokszínűek. Sok minden eszembe jut, amik az évek során történtek. Kyle-al mondhatni már 8 éves korunk óta legjobb barátok vagyunk. Ő az egyetlen ember a világon, aki mindent tud rólam. A Central Park-ban találkoztunk először.

*Visszaemlékezés, 10 évvel ezelőtt*

Anyával a szokásos délutáni sétánkra indultunk a Central Park-ba. Körülöttünk gyerekek játszottak, fiatalok olvastak, vagy 'szerelmeskedtek' egy-egy fa árnyékában, az öregebbek pedig a galambokat etették, vagy csak kötögettek a padokon. Anya leterítette a plédet a pázsitra és elment nekem fagyiért. Lehuppantam a plédre és nézelődtem. A nap a szemembe sütött és lágyan simogatta bőrömet. Imádtam a napon lenni. Egyszercsak egy labda gurult a lábam elé. Körülnéztem és kerestem a tulajdonosát. Egy kisfiú lépett mellém, velem egykorú lehetett, göndör fürtjei megcsillantak a nyári napsütésben. Mosolyra húzta száját, mire megjelentek gödröcskéi a szája szélében.

-Ez a te labdád?-kérdeztem kiváncsian a kezemben tartott piros-fehér pöttyös labdára utalva. Csak bólintott.

-Igen. Kyle vagyok. Téged hogy hívnak?-kérdezte, már akkor is enyhén mély hangján.

-Hope.

-Szép név. Jössz játszani?-kérdezte és kinyújtotta felém apró kezeit. Felsegített a földről és onnantól kezdve minden délután találkoztunk.

*Visszaemlékezés vége, jelen*

Akkor még minden rendben volt. Anya nem volt beteg és apával is tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem, hogy amikor magam alatt voltam Kyle mindig megvigasztalt, ha kellett nála is aludhattam, akármikor. Apám helyett apám volt. Mindig védelmezett és gondoskodott rólam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondoltam rá ÚGY. De ez bonyolult. Sosem akartam, hogy ez tönkretegye a hosszú éveken át tartó hűséges barátságunkat. De hát a szerelem mindent legyőz. És most nem bánom. Szükségem van rá, talán most a legjobban.

-Köszönöm.-súgom és az ölelésébe burkolózom.

-Mit?-kuncog.

-Mindent. Azt, hogy vagy nekem és, hogy mindig mellettem állsz. Ha te nem lennél, nem is tudom, hogy mi lenne velem.-temetem arcom a mellkasába. Simogat és olyan szorosan tart magánál, amennyire az lehetséges.

-Nem kell megköszönnöd, szívesen teszem. De szerintem menj el zuhanyozni!-tol el magától.

-Ezzel azt akarod mondani, hogy büdös vagyok?-tettetett felháborodotsággal kérdezem, mire nevetni kezd. Ráhagyom és bevonulok a szobájába. Kikeresem az egyik ingét, a kék-zöld kockásat, majd besétálok a fürdőbe. Beállok a zuhany alá és magamra folyatom a langyos vizet. Jól eső érzés fog el, a vízsugár simogatja bőrőmet és megnyugtatja elgémberedett végtagjaimat. Újra elfog a sírhatnék, ahogyan anyára gondolok. De nem szabad sírnom, megígértem neki, hogy erős leszek. Próbálok valami vidám dologra gondolni, mondjuk Kyle-ra és rám. Minden apró részletre, emlékre emlékszem, amit vele éltem át.

-Minden oké Hope? Elég régóta bent vagy már!-dörömböl barátom az ajtón.

-Igen.

-Nem csináltál semmi hülyeséget ugye?-erre kiesik kezemből a zuhanyrózsa. Hipergyorsasággal kapom magamra a fehérneműmet és az inget. Kinyitom az ajtót, ami előtt megtalálom Kyle-t.

-Mégis mire céloztál?-kérdezem félve, de határozottan.

-Hát, tudod, izé...mindegy. A lényeg, hogy jól vagy.-vakargatja a tarkóját, majd megölel. De eltolom. Meglepi a mozdulatom.

-Te komolyan ilyesmit feltételeznél rólam? Ennyire nem bízol bennem?-kiabálok.

-Én sajnálom. Csak megijesztettél.-magyarázkodik, majd közeledik felém. Jó alaposan végigmér és nagyot nyel. Zavarba jövök, de tartom magam.

-Bízol bennem?-teszem fel újra a kérdést.

-Igen.-válaszolja. Ezúttal hiszek neki. Már nem akarom megszüntetni a köztünk levő távolságot, hagyom, hogy megcsókoljon. Besétálunk a hálóba és befekszünk az ágyba. Kyle mellkasára hajtom a fejem és nézem, ahogyan a holdfény bevilágít az ablakon. A telefonom rezegni kezd és a kijelzőre pillantok. Ben az.

-Szia öcsi! Minden okés?-szólok bele a telefonba, barátom kiváncsian figyel.

-Rose-t elvitték. Nem lehet a gyámunk. Hol vagy most? Odamehetnék? Rádbíztak.-hangja remeg a telefonba.

-Hogy micsoda? Ez egy jó hír, akkor gyere a Forest Street 25-be. Elmenjek érted?-kérdezem megszeppenve.

-Nem kell. A rendőrség odavisz. Köszi, szia.-köszön el és kinyom. Lemerevedve tartom kezemben a készüléket.

-Mi az?-von kérdőre Kyle.

-Az öcsém idejön. Nem baj? Rose-t elvitték.-felelem.

-Dehogy.-mosolyog és visszateszi fejét a párnára. Gyengéden végigsimítok arcán és megpuszilom. Mikor fel akarnék kelni, megragadja a karom és leránt magához, így rajta fekszem. Úgy nevetek, mint egy kislány. Szemébe nézek és megcsókolom. Ajkai finoman érintik az enyémeket. Csöngetnek. Felpattanok és kinyitom az ajtót. Öcsém áll a táskájával és hatalmas jegesmacijával a kezében az ajtóban, egy rendőrrel. Belép a lakásba, én meg átveszem tőle a cuccát.

-Köszönöm, biztosúr.-biccentek a rendőr felé, aki elköszön, majd elmegy. Bekísérem Ben-t a vendégszobába. Valaki hátulról felkapja, Kyle az. Megpörgeti és egy hatalmas puszit nyom pofijára. Megmosolyogtat a jelenet.

-Kérhetek kakaót?-kérdezi hatalmas barna szemeivel.

-Természetesen. Csinálok.-kisétálok a konyhába. Előveszek egy kék bögrét, a kakaóport meg a tejet. Miután beleszórom a port a bögrébe és a tejet is beleöntöm, beteszem a mikróba. Amíg várok, gondolkozok. Mi lesz velünk ez után? Muszáj lesz valami munkát találnom, hogy megtudjunk élni. Nem maradhatunk itt. Egy csilingelő hang jelzi, hogy kész az ital. Megkavargatom, majd a gőzölgő itallal a szoba felé sétálok. Kyle és Ben az ágyon ülnek és beszélgetnek. Nem tudom miről, ezért mosolyogva öcsém kezébe nyomom a kakaót.

-Kyle, beszélhetnénk?-kérdezem a fút, aki bólint megragadja a kezem és kivezet a helyiségből.

-Baj van?-aggódva méreget.

-Nem tudom, nem, vagyis, hát igen. Rámbízták Ben-t. Muszáj találnom valami munkát és kérhetnék egy szívességet? Itt maradhatunk úgy egy hétig, amíg el nem rendeződnek a dolgok?-hadarom.

-Te teljesen meg vagy hibbanva? Itt is lakhattok, csak örülnék neki. Hidd el nem valami izgalmas itt, egyedül. Nyugi, minden okés.-mondja és átöleli a derekamat, közelebb húz magához. Nyaka köré fonom a kezem és a szemébe nézek.

-Biztos nem baj?

-A legkisebb mértékben sem.-mosolyog és megcsókol, de most erőteljesebben, szenvedélyesebben, mint szokott.

-Khm.-vékony hangocska szólal meg mögülünk. Ben az. Elpirulva fordulok felé.

-Bocsi, nem akartam megzavarni semmit, csak azt akartam kérdezni, hogy berendezhetem-e a szobát, úgy, ahogy én akarom?-kérdezi. Szőke haja a szemébe lóg, barna szemei csillognak a fáradságtól.

-Természetesen. Azt teszel vele amit csak akarsz öcskös.-veregeti hátba Kyle, majd felém fordul. Öcsikém felvillanyozva rohan vissza a szobájába, így ketten maradunk a helyiségben. Sóhajtok. Szívemet annyi minden nyomja, sok a teher, sok a fájdalom, túl sok a rossz emlék.

-Nem tudom, hogy hogyan köszönhetném ezt meg.-temetem kezimbe az arcomat. Érzem ahogy meleg kezek fonják körül a csuklóimat és elvezetik őket az arcomtól. Egy gyönyörű kék szempárral találkozok.

-Eszedbe ne jusson. Épp elég az is, ha mosolyogni látlak.-suttogja és megcsókol. Puha ajkai lágyan érintik az enyémeket. Egy részem majd' kicsattan az örömtől, viszont a másik részem elhalt, és sír.

Kyle visszafekszik az ágyba, míg én átsétálok az öcsémhez. Ül a matracon és a plüssállatát szorongatja.

-Ben?-hangom elhal a félelmetes csöndben. Kérdőn felém fordul.

-Mit csinálsz?-kérdem, miközben leülök mellé.

-Beszélgetek.-jön az egyszerű válasz.

-Kivel?-döbbenek le.

-Anyával. Azt mondja, hogy jól van, de hiányzunk neki. Azt is mondta, hogy most olyan dolgokat próbál ki, amikre sosem volt lehetősége eddig. Boldog és már nem fáj neki. Egészséges.-meséli, nekem pedig szavai hallatán könnybe lábad a szemem.

-Neked mondott valamit?-suttogja.

-Igen. Azt, hogy örökre velünk marad.-visszaemlékezek a délelőttre, a kórházban eltelt beszélgetésre, amikor anya kimondta. Ez volt az utolsó szava.

-Aludhatok ma veletek?-kérdezi, hangja remeg. Szó nélkül felkapom és halkan beosonok barátomhoz. Édesen szuszog az ágy közepén. Óvatosan odébb gurítom és középre beteszem Ben-t, majd mellé fekszem. Alig van helyem, de mégis most érzem magam a legjobban. Lehet, hogy szüleim már nincsenek, de a tudat, hogy nem vagy egyedül, jobb mindennél. Érzem, hogy valaki összekulcsolja az ujjainkat. Kyle az és suttogni kezd:

-Szeretlek.-erre a szóra szívem kihagy egy ütemet, pedig nem először mondja ki a mai nap folyamán.

-Én is téged.-nagy nehezen, de kimondom. Akármennyire is volt rossz ez a nap, nyugodtan alszom el, hisz tudom, hogy Ő mindig itt van mellettem.

Novellám

Sziasztok!:)
Ezt a novellát, én írtam még tavaly nyáron és beküldtük egy pályázatra. Meg volt adva a cím és ezzel együtt a téma is. A szerelem. Nyertem.:)
Remélem, hogy nektek is tetszeni fog!
Jó olvasást!<3

„Micsoda csodaszer a szerelem”

-Mesélj nagyi, kérlek!-rángatta a ruhámat az én drága hat éves unokám, Ginger. -Mit meséljek?-vettem az ölembe, amikor is betoppant Isabella, a tizenhét éves, kamasz lányunokám. -Az első szerelmedről!-ült le elém a fotelbe és kiváncsian mért végig. -Hát legyen, de akkor nagyon figyeljetek! Minden egy szép téli napon kezdődött.....

Zihálva rohantam ki a gimnázium kapuin. Párizs utcái tele voltak emberekkel, akik mind siettek valahová. Feljebb húztam nagy sálamat a nyakamon és jobban burkolóztam bele a kabátomba. A hó szállingózott, ami megnyugtatott, mint mindigis. Ahogy a fehér hópelyhek hullanak az égből, az olyan, mintha valami nagy dolog lenne készülőben. Lehet, hogy ez így hülyeségnek hangzik, de nekem mindig is ezt jelentette. Az életben sok embernek egy-egy tárgy nagy mennyiségű emléket tud felidézni, vagy csak valamit jelképeznek. Nekem, amióta elvesztettem édesanyámat, azóta mindennek jelentése van, az életben számomra minden értelmet nyert. Jobban vigyázok a dolgaimra és igyekszem megbecsülni azokat, mert az egyik legfontosabb dolgot az életemben már elvesztettem. Nehéz volt a temetés után lábra állnom és még akkor se sikerült igazán. Kiértem a főtérre és boldogan forogtam körbe, a fejemet az ég felé tartva, hogy az apró hópelyhek csiklandozhassák fáradt, kipirosodott arcomat. Péntek volt, azaz másnap nem volt már iskola, ez már önmagában jót jelentett. Csak rohantam a nyirkos utcán, fejvesztetten és élveztem, ahogy a szél meglobogtatja hosszú, szőke loboncomat. Ez mindaddig volt élvezhető, amíg bele nem ütköztem valamibe, vagy inkább valakibe...

-Ne haragudj! Nem figyeltem!-távolodtam el tőle és felnéztem a fiúra. -Semmi gond.-mosolygott rám és amikor rámemelte tekintetét teljesen lefagytam, csak nem a hidegtől, hanem a szemeitől, a nézésétől. Mélyzöld szemei világítottak és nyugalmat sugároztak, világosbarna fürtjei játékosan álltak szanaszét, végükön hópelyhekkel díszitve azt. Még sosem láttam ilyen fiút, aki ennyire megfogott volna, puszta kinézetével. -William vagyok, de hívj csak Will-nek.-nyújtott kezet és én boldogan nyomtam tenyeremet az övébe. -Hope.-vigyorogtam rá és ez fura érzéssel fogott el. Már akkor fél éve nem mosolyogtam, őszintén. Egy álca mögé bújtam, ezért volt az, hogy még a saját apám se látott soha sírni, a tragédia óta. -Szép név, olyan titokzatos és sokatmondó.-felelte és ezzel eléggé zavarba hozott. Elvörösödtem. -Na gyere, meghívlak egy teára!-mosolygott és a teázó felé biccentett. -Ne viccelj! Én mentem beléd!-tiltakoztam. -Akkor én kérhetek, és azt kérem, hogy hagy hívjalak meg teára!-vigyorgott és megragadta a kezem. -Hát jó!-adtam be a derekam és engedtem, hogy magával húzzon. Beültünk a jó melegbe. -Na és hova rohantál?-kérdezte. -Inkább az a kérdés, hogy honnan.-mosolyodtam el. -Látom a humorod sem rossz!-nevette el magát, akinek rögtön leesett, hogy a suliból jöttem. Még mindig nevetett és gödröcskék jelentek meg az arcán, amivel az őrületbe tudott volna kergetni. -Hány éves vagy?-elegyedtünk beszélgetésbe. -18. Ő kérdezett, én válaszoltam.Megtudtam róla, hogy 19 éves, hogy Londonban tanul, hogy elváltak a szülei és, hogy van egy kutyája, akit nagyon szeret és Husky-nak hívják. De nekem ez nem volt elég, ezek túl sablonos dolgok voltak. Úgy éreztem, hogy minél többet beszélgetünk, annál többet akarok megtudni róla és amennyivel gyarapodott is a kérdéseimre megadott válasza, annál inkább úgy éreztem, hogy még nagyon sok titok övezi ezt a fiút. Megakarom fejteni, ez járt akkor csakis a fejemben. Persze én se árultam el valami sokat magamról, de kevésbé éreztem magam különlegesnek. -Mit szeretsz csinálni a lejobban?-bukott ki belőlem a kérdés. -Azt hiszem, hogy futni és gitározni.-felelte elmerengve, mintha maga elé idézné, ahogyan fut a parton, vagy ahogyan a gitárját pengetve énekel a színpadon és a közönség tapsol. -Miért?-folytattam. -Futni azért, mert szeretem kiszellőztetni a fejem és olyan dolgokon elmerengeni, amik úgy egyébként eszembe se jutnának, de ez gondolom világos. Gitározni meg azért, mert ha valamit nem tudok szavakkal elmondani, akkor azt elmondhatom zenével, vagy csak egy puszta dallal.-mosolygott rám és mintha egy kis fájdalmat pillantottam volna meg a szemében. Tetszett nekem, ahogyan a hétköznapi dolgokról beszélt, mintha minden olyannyira értékes lenne, mint a csillagok az égen. Számára semmi sem volt hétköznapi, minden apró dolog, amivel megáldotta őt az élet, egy csodának számított az életében, legalábbis én így vettem ki a szavaiból, hanglejtéséből. -És mi van veled? Van valami álmod? Vagy mi leszel, ha nagy leszel?-vigyorgott és kisimította az egyik göndör hajticsét a szeméből. -Hát nem is tudom...-vakargattam a tarkómat. -Kislányként az álmom az volt, hogy megérinthessem a csillagokat, emlékszem, amikor esténként anyukámmal az ég alatt kerestük a csillagképeket és én mindig nyújtózkodtam a csillagok felé, hogy levehessem őket az égboltról és eltegyem egy dobozba.-nevettem szánalmas emlékeimen, de legbelül fájt. Fájt, amikor anyukámra gondoltam. Nem is értettem, hogy ezt miért is mondtam el neki, hisz alig 1 órája ismerem, csak úgyéreztem talán, hogy megbízhatok benne. -Hát most talán az igaz szerelem és ez lehet, hogy elég szánalmasnak hangzik, de nem az, számomra nem. Szükségem van egy emberre akire támaszkodhatok, akivel minden apró titkomat megoszthatom, mert megbízhatok benne, egy olyan emberre, aki úgy szeret, ahogyan vagyok és nem kell miatta semmit sem változnom. Aki előtt megnyílhatok és nem kell felvennem az álcát, amivel minden nap eltakarom magam.-mosolyogtam bele fájdalmas arccal a gondolataimba és végül ránéztem, mert mindeddig szótlanul és figyelmesen hallgatott, ami jól esett. -Ez szép. Tudod nem olyan vagy, mint amilyennek gondoltalak.-mondta őszintén. -Miért, milyennek gondoltál?-nevettem fel kínosan. -Egy boldog lánynak, aki mindent megtehet és nem kell az életben semmitől sem félnie. Úgy rohantál az utcán, mint aki gondtlan és mérhetetlenül boldog. Bevallom először egy kicsit beképzeltnek is gondoltalak, amíg meg nem szólaltál.-vigyorgott pimaszul. -Héé!-ütöttem bele lágyan a vállába. -Tudod, ezért ne ítélj első látásra!-mosolyogtam. -És most milyennek gondolsz? -Most? Egy olyan lánynak, aki boldog és gondtlan, legalábbis ezt akarja elhitetni az emberekkel, pedig ez nem így van. Sok fájdalom ért az életben, amit nem mersz megmutatni, mert erősnek mutatod magad, mert azt, hiszed, hogy, ha valaki sírni lát, vagy megtörni, akkor gyenge vagy. Pedig ez nem így van, Hope! Nem vagy gyenge, mert sírsz, sőt attól leszel még erősebb. Nem kell magadban tartanod mindent, mert ez fog fájdalmat okozni, hogy senkivel sem beszélsz róla!-hajolt közelebb és megfogta a kezem, mire összerezzentem. -Te ho..nn..an tudod?-néztem rá elkerekedett szemekkel. -Többet tudok, mint hinnéd!-vigyorgott sejtelmesen. Ez a fiú úgy beszélt, mintha már legalább ezer éve ismerne, vagy csak ennyire átlátszó vagyok?

Már eltelt egy hét, talán kettő is, de én nem bírtam kiverni a fejemből ezt a fiút, William-et. Megvolt a száma, felhívhattam volna, de nem tettem. Kíváncsi voltam Rá, mit értett az utolsó mondatán, mielőtt elváltunk? Miért mondta? Miért ment el utána? Miért nem mond magáról többet? Ez a sok 'miért', amire nem kaptam választ, akármennyire is kutattam. Talán beleszerettem, talán csak az érzéseim játszadoztak velem. Őszintén? Fogalmam sem volt, csak annyit tudtam, hogy találkoznom kell Vele, minél hamarabb, mert talán Ő lehet a gyógyszerem a fájdalmaimra és talán Ő valósíthatja meg az álmaimat. Nem értettem magamat, hisz akkor két hete találkoztunk először, de mégis megbíztam benne. Akkor se értettem magamat, hiszen megnyíltam előtte, úgy, mint még soha senkinek az életben. Miért éreztem úgy, hogy Ő ismer engem valahonnan? És egy újabb 'miért'....

A telefonom fájdalmasan nyögött fel mellettem. A kijelzőn egy olyan név állt, amitől hatalmasat dobbant a szívem és úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. 'William', állt a kijelzőn és a legtöbb komolysággal nyomtam rá a zöld gombra. -Szia Hope!-hallottam mély, dörmögő hangját a vonal másik végéről. -Szia, Will! -Lenne kedved ma este sétálni egyet?-kérdezte. -Ó, hogyne, persze.-vigyorogtam bele a telefonba. -Akkor találkozzunk 7-kor a teázónál!-felelte és letette, én pedig szótlanul, mosolyogva bámultam a kijezőt. Ránéztem az órámra, ami 6-ot mutatott. Te Jó Ég! Még el is kellett készülnöm! Farmernadrág, sötétkék hosszúujjú, pulcsi, kabát, sapka és a nagy sálam és már kész is voltam. Derekamig érő hullámos, szőke hajamon végigszántottam néhányszor a fésűt és már indultam is. Már fél órája bandukoltam a hóviharral szemben, amikor is végre megpillantottam férfias, magas alakját a távolban. Piros csőfarmert és fekete vászonkabátot viselt. Dús, göndör haját sapka védte és mosolygova integetett. -Szia Will!-mosolyogtam rá, mikor odaértem hozzá. -Szia Hope! Mehetünk?-dobott felém egy vigyort én pedig bólintottam. Lesokkolva pillantottam rá, amikor is megállt velem az Eiffel-torony előtt. -Te...te el-ho-oztál ide?-dadogtam leblokkolva. -Igen. Baj?-kérdezte mélyen a szemeimbe nézve és mintha egy kis csalódottságot véltem volna felfedezni a pillantásában. -Nem, dehogyis, csak én még sosem jártam ott fent.-mutattam a fölénk magasodó építmény tetejére. -Hogyhogy? Hisz itt élsz és még nem voltál az Eiffel-toronyban?-csodálkozott rám. -Hát...-húztam el a számat. -Ez elég lányos dolog, de én sosem akartam felmenni, addig amíg, még nincs meg rá a megfelelő ember, mert tudod Párizs a szerelem városa, meg hasonló...-hebegtem össze-vissza és még jobban elvörösödtem, amikor megláttam gyermekies mosolyát a szája szélén. -Persze, hogy értem.-bólintott. -Akkor nem megyünk föl?-kérdezte csalódottan. -De, menjünk!-bólintottam és belékaroltam. Sokan akartak már ide felvinni, de én sosem akartam, mert a megfelelő embert kerestem. Lehet, hogy ezt így még korai lett volna kijelenti, de mivel a szerelemben nincsenek szabályok, szerintem nyugodtan kimondhattam, hogy megtaláltam. Ahogy iránta érzek, azt még sosem éreztem SENKI másnál. Fontos volt nekem és bíztam benne, hogy Ő lesz az, aki elfeledteti velem a problémáimat, fájdalmaimat. Hogy Ő lesz az, aki az én csodaszerem lesz. Félve lépkedtem felfelé, a magasba. Minden egyes lépcsőfokkal egyre jobban feloldóttam és adtam át magam a szabadság érzésének. -Félsz?-kulcsolta Will az ujjait az enyémekre, amitől egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a melegség. -Kicsit.-vallottam be. -Nem kell, itt vagyok!-suttogta a fülembe és én erre fülig elpirultam. Hangja őszintén csengett és vágytam rá. Vágytam az érintésére, a csókjára. Akartam Őt, azt akartam, hogy csak az enyém legyen és, hogy én is az Övé. Miután felértünk, kiálltunk a szélére és onnan kémleltünk a várost, azt a várost, ami akkor már talán többet jelent számomra egy városnál, ahol élek, most már úgyérzem, hogy ez az Otthonom. Will lazán átkarolta a vállam és közelebb húzott magához. Mindössze két hete ismertük csak egymást, de már akkor úgy érzem, hogy van valami, ami nagyon összeköt minket. -Miért nem mondasz magadról többet?-fordultam felé és hosszasan bámultam szemeibe a válasz után kutatva. -Miért? Mit akarsz hallani?-fordult felém kérdőn. -Hát tudod, túl hibátlannak tűnsz. Mintha valamit titkolnál, olyan titokzatos vagy. És annak ellenére, hogy itt állunk az Eiffel-torony tetején, még mindig elérhetetlennek tűnsz. Első nap, amikor találkoztunk mesélted, hogy milyennek tűntem első látásra és, hogy milyennek láttál utána, miután megismerkedtünk. Úgy beszéltél a problémákról, a fájdalomról, mint aki a legjobban tudja, hogy az milyen.-mondtam zavartan, de őszintén. -Hát igen, mindenkinek vannak problémái.-nevetett fel kínosan és elkapta rólam a tekintetét. -Figyelj!-fogtam két kezem közé az arcát, hogy belenézhessek a szemeibe. -Sajnálom, ha megbántottalak, ha kényespontot érintettem, de szeretném, ha mondjuk elmondanánk egymásnak, ami nyomja a szívünket. Mindenki mond egy problémát, kezdem én!-vállalkoztam. -Jó, legyen.-sóhajtott. -Fél éve meghalt az anyukám.-vágtam bele a közepébe. -Jézusom! Sajnálom, nem tudtam!-hebegte és szorosan magához ölelt. -Ez az, amiért álcát hordasz?-kérdezte egy halvány mosoly kiséretében. -Igen, de most te jössz.-feleltem ellentmondást nem tűrő hangon. -Gyerekkoromban sokan csúfoltak és mindig kiközösítettek. A szüleim elváltak és meghalt a régi legjobb haverom.-mondta el egy szuszra és könnyes lett a szeme. -Sajnálom! Túl erőszakos voltam!-mondtam megbánva és megöleltem. -Semmi gond! Nem tudhattad és egyebként is idővel elmondtam volna.-vonta meg a vállát. Hosszan néztünk egymás szemébe, gondolom elvesztünk egymás tekintetében.

-Tudod, Hope ez most furán fog hangzani, de azt hiszem, hogy beléd szerettem.-sütötte le a szemét, bennem pedig megállt az ütő. Csak szótlanul bámultam és egy hang sem jött ki a torkomon. -Hát..ez csodálatos, mert tudod Will, azt hiszem, hogy én is beléd.-mosolyodtam el tehetetlenségemen. -Komolyan?-csillant fel a szeme, én meg csak erőtlenül bólintottam. És akkor olyat tett, amit álmomban sem gondoltam volna. Felkapott és körbe-körbe forgott velem ott, az Eiffel-torony legtetején, mindenki szeme láttára. Aztán letett a földre és lassan, lágyan megcsókolt. A szívem a torkomban dobogott és azt, hittem, hogy ennél jobb már nem lehet, amikor is abbahagyta és rám nézett. -Szeretlek, Hope!-érintette össze az orrunkat és egymás homlokát támasztva álltunk egymással szemben. -Én is, Will.-suttogtam és akkor ajkait még nagyobb szenvedéllyel, akarattal és érzéssel tapasztotta rá az enyémre.

Az első szerelmem lett, volt és marad örökké. Ez bebizonyította, hogy elég egy váratlan találkozás, ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, hogy rádtaláljon a szerelem. És persze, hogy akkor jön amikor is a legkevésbé számítasz rá, mert én csak véletlen mentem belé, vagy mégsem. Mert véletlenek nincsenek, már ebben is biztos voltam. Minden okkal történik, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy mi is pontosan az az ok. Istennek valami szándéka van velünk, mert mindenki egy küldetéssel jön erre a világra. Szerelem első látásra? Létezik-e? Szerintem igen, de az emberek tapasztalatától függ. Az igaz szerelem az, amikor az az ember felfedezi benned a fájdalmat, amit nagy erővel akarsz eltüntetni, de csakis előtte nem tudod, az amikor megnyugodsz annyitól, ha csak a közeledben van és azt suttogja 'Minden rendben lesz, ígérem', az amikor egy nézésétől és csak egy mosolyotál is elájulnál, amikor mindent feladnál azért, hogy egymáséi lehessetek.....

-Mondd, te hiszel a sorsban?-suttogta a fülembe, dörmögő hangján. -Ha te vagy az, akkor igen!-mosolyogtam rá. -Ígérem, hogy én leszek a végzeted!-felelte és újra megcsókolt.

-Jujj, ez annyira romantikus!-csapkodta a térdét Isa. -Befejezhetném?-néztem rá nyugodtan. -Ja, persze, bocsi.-mondta és visszadőlt a fotelbe. -Akkor értettem, meg igazán, hogy szerelemben mindent szabad, hogy a szerelemben nincsenek szabályok. Csodálatos érzés volt.-merengtem. -És ő lett a végzeted?-kérdezte Isa csillogó szemekkel. -Bizony, betartotta az ígéretét...-mosolyogtam sokat sejtetően. -Várjunk csak! Nagyapa volt az első szerelmed?-tágultak ki a szemei. -Ezt csakis te mondhatod meg. -Igen, ő volt! Húh, de durva! Ez annyira, nagyon romantikus!-visítozott kamasz lányhoz híven. -Nagyi, ez mind mikor is történt?-kérdezte. -Ha most van 2060, akkor már bizony 42 éve.-feleltem és még mindig szerelmesen gondoltam William-re, a férjemre. -És ez a történet, drága unokáim, azt is bebizonyította, hogy micsoda csodaszer a szerelem......-fejeztem be a történetet és akkor belépett Ő az ajtón. Öregapós mozgásával közeledett felém és egy csókot lehelt az ajkaimra, amitől még most is elájultam volna legszívesebben. Az érzés sosem múlik, az első szerlem sohasem múlhat el.....