Novella#2

Nos, sziasztok!:)
Ahogy megígértem, hoztam még egy általam írt novellát, ami eléggé szomorú meg tragikus, de azért remélem, hogy tetszeni fog. Nekem bevallom, hogy nem a kedvencem, de azért jó olvasást!:)
Puszi: JJ

Melletted

New York nyirkos utcáin rohanok, hogy időben odaérjek a kórházba. Mellkasom szúr, arcom kipirult és a levegőt olyan szaporán veszem, hogy úgy érzem bármelyik percben összeeshetek. Már alig van erőm, de tudom, hogy sietnem kell. Ez az utolsó alkalom, hogy utoljára láthassam anyát. Beteg, már elég régóta és pont ma jött el az a nap, hogy feladja. Amikor az orvos felhívott a szívem kihagyott egy ütemet és könnyeimmel küszködtem. Most se sírok, bármennyire is szeretnék, ahhoz is fáradt vagyok. Amint belépek az épületbe rámtör a jól ismert hányinger, ami mindig kísért, ha itt vagyok. Szinte már mindenkit ismerek, hiszen minden nap bejártam. Félig itt laktam. Sosem volt szívem anyát egyedül itt hagyni, ezért jó sok álmatlan éjszakát töltöttem a kórházban. Apa már rég itt hagyott minket és most sem hajlandó visszajönni gondoskodni rólam és az öcsémről. Még nem tudom, hogy ki lesz a gyámunk. Felrohanok a jól ismert kórterembe és megtalálom. Arca sápadt, haja kócosan terül szét a párnán, levegőt nehezen vesz és fulldokolva köhög. A gépek csipogása és rekedtes, száraz hangja betölti a helyiséget. Végtagjaim remegnek, amint letérdelek az ágy mellé. Megfogom hideg kezét és nyugtatgatom. Szép dolgokról mesélek neki, amik a múltban történtek, amikor még nem volt beteg. Látom, hogy halvány mosolyra húzza vékony, kiszáradt ajkait, majd lehunyja szemeit. Egyenletesebben veszi a levegőt. Megnyugszik, ami erőt ad. Folytatom a mesélést, hogy boldogabb lehessen, hogy ne figyeljen a fájdalmaira, hanem legyen boldog és vidám, mielőtt még...örökre elmegy. Hirtelen kipattanak barna szemei, rámnéz és megszólal:

-Vigyázz az öcsédre! Ne feledd, hogy mindig ott leszek veletek.-a végére ismételten fulldokolni kezd, vért köhög fel. Felugrom az ijedségtől. A gépek egyre gyorsabban és erőteljesebben csipognak, ami megijeszt, holott tudom, hogy ez mit jelent. Nem törődve a vérrel, közel mászom hozzá, magamhoz húzom és megpuszilom. Egész testem remeg és fáj a szívem. A gép sípolása jelzi, hogy vége. Teste elernyed, szemei nyitva maradnak. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Örülök, hogy öcsémnek, Ben-nek ezt nem kellett végignéznie. Kicsi még ehhez. Óvatosan lecsukom anya szemeit és végigsimítok a haján, arcán, majd egy utolsó csókot lehelek homlokára. A nővérek pont ekkor rohannak be a kórterembe. Sajnálkozva rámnéznek, majd lekapcsolják anyát a gépekről és megkérnek, hogy hagyjam el a termet. Az összes erőmre szükség van, hogy kisétáljak a helyiségből. Meghalt. Nagyon fáj, mindig is tudtam, hogy egyszer feladja, de reméltem, hogy nem most. Nem ilyenkor. Túl hirtelen hagyott itt minket.

Remegő ujjaimmal tárcsázom Ben számát.

-Öcsi?-szólok bele, szipogva.

-Mi történt? Hope?-kérdezi ijedten.

-Vége. Meghalt. Sajnálom.-felelem szaggatottan. A vonal másik végéről nem érkezik válasz. Egy kissé habozva, szipogás, majd erőteljes sírás hallatszódik.

-Ben, hol vagy?-kérdezem.

-Suliban.-feleli sírós hangon.

-Maradj ott! Indulok.-utasítom és kinyomom. Sietek a buszra. Az öcsémnek szüksége van rám.

Az iskola felé, csörögni kezd a telefonom, Lana Del Ray-től a Young and Beautiful szólal meg. Készüléket a fülemhez nyomom, a másik kezemet pedig zsebre dugom. Szívemnek kedves hang szólal meg a telefonomban.

-Hope? Miért rohantál el?-faggat kétségbeesetten. Mély, dörmögő hangja megmelengeti a szívemet, a fájdalom ellenére. Újból sírhatnékom támad.

-Szia Kyle! Nyugodj meg, éppen a suli felé tartok.-nyögöm ki. Hangomon érződik, hogy sírni akarok. Inkább nyöszörgésnek hangzik, mint magabiztos válasznak.

-Hé, tudom, hogy baj van. Miért sír az öcséd? Mi folyik itt?-hangja egyre dühösebb.

-Ha odaértem, elmondom. 5 perc!-felelem és kinyomom, mielőtt veszekedni kezdene. Csak ő áll mellettem, ő a legjobb barátom. Leszállok a buszról és a suli épülete felé rohanok. Könnyeim megállás nélkül folynak le az arcomon. Amint meglátom a két fiút, megkönnyebbülök. Rögvest magamhoz szorítom a kicsi Ben-t és felemelem. Kilenc éves, nem érthet semmit. Csak ölelem és próbálom megnyugtatni.

-Shhh, vigyáz ránk és most is itt van. Minden rendben lesz.-suttogom, mire jobban kezd el sírni, de bólint. Leteszem és Kyle nyakába ugrom. Nem tudja mi van, ezért a fülébe súgom:

-Meghalt. Érzem, hogy megmerevedik, majd még szorosabban tart magánál. Jól esik a törődése. A parkolóba egy fekete autó gurul be. Kiszáll belőle az ismerős hölgy. Rose az. A nevelőnőnk. Fején kalapot visel, hosszú fekete kiskosztümét piros zakó fedi, haja szoros kontyba van, elrejtve a kalap alá. Felénk siet. Gyűlölöm. Sosem törődött velünk igazán. Mogorva, bunkó és szívtelen.

-Gyerekek! Ideje haza menni!-tapsol, mint valami kisfőnök. Jól tudja, hogy mi történt anyával, még sem nyilvánítja ki részvétét. Ezzel meg sem lep, mindig ilyen volt.

-Én nem megyek.-jelentem ki határozottan, már amennyire megengedhető remegő hangomnak.

-Hogy merészeled?-felháborodottan kérdi.

-17 vagyok. Elég idős, hogy eldöntsem mit csinálok és mit nem.

-Nem érdekel. Én leszek a gyámotok és ezt nem engedem!-kiabál, majd megragadja a karom és húzni kezd az autó felé. Szorítása erős, szinte kicsavarja kezemet. Ellenkezni próbálok, de odahívja a testőreit. Megfognak. Kyle utánam rohan és megpróbál kiszabadítani. Sikerrel jár, majd elfutunk. Ben nem ellenkezik Rose-al, elmegy velük. Kyle házáig meg sem állunk. Egyedül él, már 18 éves. Lihegve dobom le a táskám az ajtó előtt és fáradtan dőlök be a kanapéba. A lakásban férfias rendetlenség uralkodik. Fejem alól kihúzok egy alsógatyát, majd kuncogva odébb hajítom. Leül mellém és szótlanul bámul maga elé.

-Sajnálom.-suttogja.

-Köszi.-válaszolom, majd a vállára hajtom a fejem, ő pedig simogatni kezdi barna, hullámos loboncomat.

-Mit szeretnél csinálni?-teszi fel a kérdést, ami engem egy kicsivel jobb kedvre derít. Imádom Kyle-ban, hogy mindig el tudja vonatkoztatni egymástól a dolgokat és ha rossz kedvem van, mindig sikerül mosolyt csalnia az arcomra.

-Filmezzünk. Úgy, mint mindig.

-A változatosság kedvéért, Forest Gump?-mosolyodik el, mire bólintok. Amíg beüzemeli a tévét, kimegyek a konyhába és töltök magamnak és barátomnak is egy pohár kólát, majd csinálok pop corn-t. Otthonosan mozgok már ebben a házban. Mikor visszamegyek, már minden készen áll. Kyle rámmosolyog és megpaskolja maga mellett a kanapét, mire komótosan odabújok hozzá. Mint mindig most sem csendben nézzük a filmet, hanem egymást idegesítjük, csikizzük. Jól érzem magam, egy pillanatra el tudok feledkezni a rossz dolgokról és a mai napról. Mikor vége kivirultan terülök el az elnyűtt bútoron és Kyle ölembe hajtja fejét. Mosolyogva tekergetem ujjaim köré barna fürtjeit. Imádom a haját, olyan sűrű és göndör és imádok beletúrni. Lágyan húzogatom a fürtjeit, mire egy mélyről jövő kacaj hagyja el ajkait. Belenéz a szemembe hatalmas kék szemeivel és beszélni kezd:

-Imádom, amikor ezt csinálod.-utal tevékenységemre. Elbűvöl a tekintetével, szívem gyrosabban ver és izzadni kezd a kezem.

-Nincs itt meleg?-lihegem és legyezgetni kezdem magam. Megugrom, amikor felül, szembe velem. Egyre jobban közeledik. Meglepődöm, de ennek ellenére én is közelebb hajolok. Forróság önti el a testemet, amint ajkai először súrolják az enyémeket, majd egy csókban forrunk össze. Ajkai édesek és bejutást kér nyelvével, amit megadok neki. Lassú, érzéki csók ez, soha nem éltem át még ehhez hasonlót. Lepkéim életre kelnek a gyomromban, szívem hevesebben ver, fel akarok robbani. Erős karjaival közelebb húz magához, egyik kezével a derekamnál tart, míg másikkal a combomat simogatja. Beleremegek az érintésbe. Mikor már levegőhiányban szenvedünk, elválunk. Mindketten mosolygunk.

-Ez mi volt?-térek észhez először én.

-Egy álmom. A legnagyobb.-mosolyog Kyle és megpuszilja az arcomat. Azon a helyen bőröm égni kezd.Ő magához húz és belepuszil a hajamba. Sóhajtok.

-Mi a baj?-kérdezi aggódó tekintettel.

-Semmi. Úgy értem, csak hiányzik.-hajtom le a fejem és erőszakosan letörlök egy könnycseppet az arcomról. Államnál fogva fejemet felemli és kényszerít, hogy nézzek igéző szemeibe.

-Tudom. De minden rendben lesz. Én mindig itt leszek neked. Soha nem hagylak el. Nézd.-mondja és kezemet a mellkasára teszi, ahol a szíve van. Hevesen dobog.

-Ez csak neked szól. Ez játszódik le bennem amikor a közelemben vagy. Hope, én szeretlek.-fejezi be és kezeibe veszi az arcom. Szótlanul bámuljuk egymást. Csend van, de ez nem az a fajta 'kínos csend', ez valami más, inkább az az 'egymás tekintetéből olvasunk' -féle. Az érzések, a gondolatok amik kavarognak bennem, sokszínűek. Sok minden eszembe jut, amik az évek során történtek. Kyle-al mondhatni már 8 éves korunk óta legjobb barátok vagyunk. Ő az egyetlen ember a világon, aki mindent tud rólam. A Central Park-ban találkoztunk először.

*Visszaemlékezés, 10 évvel ezelőtt*

Anyával a szokásos délutáni sétánkra indultunk a Central Park-ba. Körülöttünk gyerekek játszottak, fiatalok olvastak, vagy 'szerelmeskedtek' egy-egy fa árnyékában, az öregebbek pedig a galambokat etették, vagy csak kötögettek a padokon. Anya leterítette a plédet a pázsitra és elment nekem fagyiért. Lehuppantam a plédre és nézelődtem. A nap a szemembe sütött és lágyan simogatta bőrömet. Imádtam a napon lenni. Egyszercsak egy labda gurult a lábam elé. Körülnéztem és kerestem a tulajdonosát. Egy kisfiú lépett mellém, velem egykorú lehetett, göndör fürtjei megcsillantak a nyári napsütésben. Mosolyra húzta száját, mire megjelentek gödröcskéi a szája szélében.

-Ez a te labdád?-kérdeztem kiváncsian a kezemben tartott piros-fehér pöttyös labdára utalva. Csak bólintott.

-Igen. Kyle vagyok. Téged hogy hívnak?-kérdezte, már akkor is enyhén mély hangján.

-Hope.

-Szép név. Jössz játszani?-kérdezte és kinyújtotta felém apró kezeit. Felsegített a földről és onnantól kezdve minden délután találkoztunk.

*Visszaemlékezés vége, jelen*

Akkor még minden rendben volt. Anya nem volt beteg és apával is tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem, hogy amikor magam alatt voltam Kyle mindig megvigasztalt, ha kellett nála is aludhattam, akármikor. Apám helyett apám volt. Mindig védelmezett és gondoskodott rólam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondoltam rá ÚGY. De ez bonyolult. Sosem akartam, hogy ez tönkretegye a hosszú éveken át tartó hűséges barátságunkat. De hát a szerelem mindent legyőz. És most nem bánom. Szükségem van rá, talán most a legjobban.

-Köszönöm.-súgom és az ölelésébe burkolózom.

-Mit?-kuncog.

-Mindent. Azt, hogy vagy nekem és, hogy mindig mellettem állsz. Ha te nem lennél, nem is tudom, hogy mi lenne velem.-temetem arcom a mellkasába. Simogat és olyan szorosan tart magánál, amennyire az lehetséges.

-Nem kell megköszönnöd, szívesen teszem. De szerintem menj el zuhanyozni!-tol el magától.

-Ezzel azt akarod mondani, hogy büdös vagyok?-tettetett felháborodotsággal kérdezem, mire nevetni kezd. Ráhagyom és bevonulok a szobájába. Kikeresem az egyik ingét, a kék-zöld kockásat, majd besétálok a fürdőbe. Beállok a zuhany alá és magamra folyatom a langyos vizet. Jól eső érzés fog el, a vízsugár simogatja bőrőmet és megnyugtatja elgémberedett végtagjaimat. Újra elfog a sírhatnék, ahogyan anyára gondolok. De nem szabad sírnom, megígértem neki, hogy erős leszek. Próbálok valami vidám dologra gondolni, mondjuk Kyle-ra és rám. Minden apró részletre, emlékre emlékszem, amit vele éltem át.

-Minden oké Hope? Elég régóta bent vagy már!-dörömböl barátom az ajtón.

-Igen.

-Nem csináltál semmi hülyeséget ugye?-erre kiesik kezemből a zuhanyrózsa. Hipergyorsasággal kapom magamra a fehérneműmet és az inget. Kinyitom az ajtót, ami előtt megtalálom Kyle-t.

-Mégis mire céloztál?-kérdezem félve, de határozottan.

-Hát, tudod, izé...mindegy. A lényeg, hogy jól vagy.-vakargatja a tarkóját, majd megölel. De eltolom. Meglepi a mozdulatom.

-Te komolyan ilyesmit feltételeznél rólam? Ennyire nem bízol bennem?-kiabálok.

-Én sajnálom. Csak megijesztettél.-magyarázkodik, majd közeledik felém. Jó alaposan végigmér és nagyot nyel. Zavarba jövök, de tartom magam.

-Bízol bennem?-teszem fel újra a kérdést.

-Igen.-válaszolja. Ezúttal hiszek neki. Már nem akarom megszüntetni a köztünk levő távolságot, hagyom, hogy megcsókoljon. Besétálunk a hálóba és befekszünk az ágyba. Kyle mellkasára hajtom a fejem és nézem, ahogyan a holdfény bevilágít az ablakon. A telefonom rezegni kezd és a kijelzőre pillantok. Ben az.

-Szia öcsi! Minden okés?-szólok bele a telefonba, barátom kiváncsian figyel.

-Rose-t elvitték. Nem lehet a gyámunk. Hol vagy most? Odamehetnék? Rádbíztak.-hangja remeg a telefonba.

-Hogy micsoda? Ez egy jó hír, akkor gyere a Forest Street 25-be. Elmenjek érted?-kérdezem megszeppenve.

-Nem kell. A rendőrség odavisz. Köszi, szia.-köszön el és kinyom. Lemerevedve tartom kezemben a készüléket.

-Mi az?-von kérdőre Kyle.

-Az öcsém idejön. Nem baj? Rose-t elvitték.-felelem.

-Dehogy.-mosolyog és visszateszi fejét a párnára. Gyengéden végigsimítok arcán és megpuszilom. Mikor fel akarnék kelni, megragadja a karom és leránt magához, így rajta fekszem. Úgy nevetek, mint egy kislány. Szemébe nézek és megcsókolom. Ajkai finoman érintik az enyémeket. Csöngetnek. Felpattanok és kinyitom az ajtót. Öcsém áll a táskájával és hatalmas jegesmacijával a kezében az ajtóban, egy rendőrrel. Belép a lakásba, én meg átveszem tőle a cuccát.

-Köszönöm, biztosúr.-biccentek a rendőr felé, aki elköszön, majd elmegy. Bekísérem Ben-t a vendégszobába. Valaki hátulról felkapja, Kyle az. Megpörgeti és egy hatalmas puszit nyom pofijára. Megmosolyogtat a jelenet.

-Kérhetek kakaót?-kérdezi hatalmas barna szemeivel.

-Természetesen. Csinálok.-kisétálok a konyhába. Előveszek egy kék bögrét, a kakaóport meg a tejet. Miután beleszórom a port a bögrébe és a tejet is beleöntöm, beteszem a mikróba. Amíg várok, gondolkozok. Mi lesz velünk ez után? Muszáj lesz valami munkát találnom, hogy megtudjunk élni. Nem maradhatunk itt. Egy csilingelő hang jelzi, hogy kész az ital. Megkavargatom, majd a gőzölgő itallal a szoba felé sétálok. Kyle és Ben az ágyon ülnek és beszélgetnek. Nem tudom miről, ezért mosolyogva öcsém kezébe nyomom a kakaót.

-Kyle, beszélhetnénk?-kérdezem a fút, aki bólint megragadja a kezem és kivezet a helyiségből.

-Baj van?-aggódva méreget.

-Nem tudom, nem, vagyis, hát igen. Rámbízták Ben-t. Muszáj találnom valami munkát és kérhetnék egy szívességet? Itt maradhatunk úgy egy hétig, amíg el nem rendeződnek a dolgok?-hadarom.

-Te teljesen meg vagy hibbanva? Itt is lakhattok, csak örülnék neki. Hidd el nem valami izgalmas itt, egyedül. Nyugi, minden okés.-mondja és átöleli a derekamat, közelebb húz magához. Nyaka köré fonom a kezem és a szemébe nézek.

-Biztos nem baj?

-A legkisebb mértékben sem.-mosolyog és megcsókol, de most erőteljesebben, szenvedélyesebben, mint szokott.

-Khm.-vékony hangocska szólal meg mögülünk. Ben az. Elpirulva fordulok felé.

-Bocsi, nem akartam megzavarni semmit, csak azt akartam kérdezni, hogy berendezhetem-e a szobát, úgy, ahogy én akarom?-kérdezi. Szőke haja a szemébe lóg, barna szemei csillognak a fáradságtól.

-Természetesen. Azt teszel vele amit csak akarsz öcskös.-veregeti hátba Kyle, majd felém fordul. Öcsikém felvillanyozva rohan vissza a szobájába, így ketten maradunk a helyiségben. Sóhajtok. Szívemet annyi minden nyomja, sok a teher, sok a fájdalom, túl sok a rossz emlék.

-Nem tudom, hogy hogyan köszönhetném ezt meg.-temetem kezimbe az arcomat. Érzem ahogy meleg kezek fonják körül a csuklóimat és elvezetik őket az arcomtól. Egy gyönyörű kék szempárral találkozok.

-Eszedbe ne jusson. Épp elég az is, ha mosolyogni látlak.-suttogja és megcsókol. Puha ajkai lágyan érintik az enyémeket. Egy részem majd' kicsattan az örömtől, viszont a másik részem elhalt, és sír.

Kyle visszafekszik az ágyba, míg én átsétálok az öcsémhez. Ül a matracon és a plüssállatát szorongatja.

-Ben?-hangom elhal a félelmetes csöndben. Kérdőn felém fordul.

-Mit csinálsz?-kérdem, miközben leülök mellé.

-Beszélgetek.-jön az egyszerű válasz.

-Kivel?-döbbenek le.

-Anyával. Azt mondja, hogy jól van, de hiányzunk neki. Azt is mondta, hogy most olyan dolgokat próbál ki, amikre sosem volt lehetősége eddig. Boldog és már nem fáj neki. Egészséges.-meséli, nekem pedig szavai hallatán könnybe lábad a szemem.

-Neked mondott valamit?-suttogja.

-Igen. Azt, hogy örökre velünk marad.-visszaemlékezek a délelőttre, a kórházban eltelt beszélgetésre, amikor anya kimondta. Ez volt az utolsó szava.

-Aludhatok ma veletek?-kérdezi, hangja remeg. Szó nélkül felkapom és halkan beosonok barátomhoz. Édesen szuszog az ágy közepén. Óvatosan odébb gurítom és középre beteszem Ben-t, majd mellé fekszem. Alig van helyem, de mégis most érzem magam a legjobban. Lehet, hogy szüleim már nincsenek, de a tudat, hogy nem vagy egyedül, jobb mindennél. Érzem, hogy valaki összekulcsolja az ujjainkat. Kyle az és suttogni kezd:

-Szeretlek.-erre a szóra szívem kihagy egy ütemet, pedig nem először mondja ki a mai nap folyamán.

-Én is téged.-nagy nehezen, de kimondom. Akármennyire is volt rossz ez a nap, nyugodtan alszom el, hisz tudom, hogy Ő mindig itt van mellettem.