Novellám

Sziasztok!:)
Ezt a novellát, én írtam még tavaly nyáron és beküldtük egy pályázatra. Meg volt adva a cím és ezzel együtt a téma is. A szerelem. Nyertem.:)
Remélem, hogy nektek is tetszeni fog!
Jó olvasást!<3

„Micsoda csodaszer a szerelem”

-Mesélj nagyi, kérlek!-rángatta a ruhámat az én drága hat éves unokám, Ginger. -Mit meséljek?-vettem az ölembe, amikor is betoppant Isabella, a tizenhét éves, kamasz lányunokám. -Az első szerelmedről!-ült le elém a fotelbe és kiváncsian mért végig. -Hát legyen, de akkor nagyon figyeljetek! Minden egy szép téli napon kezdődött.....

Zihálva rohantam ki a gimnázium kapuin. Párizs utcái tele voltak emberekkel, akik mind siettek valahová. Feljebb húztam nagy sálamat a nyakamon és jobban burkolóztam bele a kabátomba. A hó szállingózott, ami megnyugtatott, mint mindigis. Ahogy a fehér hópelyhek hullanak az égből, az olyan, mintha valami nagy dolog lenne készülőben. Lehet, hogy ez így hülyeségnek hangzik, de nekem mindig is ezt jelentette. Az életben sok embernek egy-egy tárgy nagy mennyiségű emléket tud felidézni, vagy csak valamit jelképeznek. Nekem, amióta elvesztettem édesanyámat, azóta mindennek jelentése van, az életben számomra minden értelmet nyert. Jobban vigyázok a dolgaimra és igyekszem megbecsülni azokat, mert az egyik legfontosabb dolgot az életemben már elvesztettem. Nehéz volt a temetés után lábra állnom és még akkor se sikerült igazán. Kiértem a főtérre és boldogan forogtam körbe, a fejemet az ég felé tartva, hogy az apró hópelyhek csiklandozhassák fáradt, kipirosodott arcomat. Péntek volt, azaz másnap nem volt már iskola, ez már önmagában jót jelentett. Csak rohantam a nyirkos utcán, fejvesztetten és élveztem, ahogy a szél meglobogtatja hosszú, szőke loboncomat. Ez mindaddig volt élvezhető, amíg bele nem ütköztem valamibe, vagy inkább valakibe...

-Ne haragudj! Nem figyeltem!-távolodtam el tőle és felnéztem a fiúra. -Semmi gond.-mosolygott rám és amikor rámemelte tekintetét teljesen lefagytam, csak nem a hidegtől, hanem a szemeitől, a nézésétől. Mélyzöld szemei világítottak és nyugalmat sugároztak, világosbarna fürtjei játékosan álltak szanaszét, végükön hópelyhekkel díszitve azt. Még sosem láttam ilyen fiút, aki ennyire megfogott volna, puszta kinézetével. -William vagyok, de hívj csak Will-nek.-nyújtott kezet és én boldogan nyomtam tenyeremet az övébe. -Hope.-vigyorogtam rá és ez fura érzéssel fogott el. Már akkor fél éve nem mosolyogtam, őszintén. Egy álca mögé bújtam, ezért volt az, hogy még a saját apám se látott soha sírni, a tragédia óta. -Szép név, olyan titokzatos és sokatmondó.-felelte és ezzel eléggé zavarba hozott. Elvörösödtem. -Na gyere, meghívlak egy teára!-mosolygott és a teázó felé biccentett. -Ne viccelj! Én mentem beléd!-tiltakoztam. -Akkor én kérhetek, és azt kérem, hogy hagy hívjalak meg teára!-vigyorgott és megragadta a kezem. -Hát jó!-adtam be a derekam és engedtem, hogy magával húzzon. Beültünk a jó melegbe. -Na és hova rohantál?-kérdezte. -Inkább az a kérdés, hogy honnan.-mosolyodtam el. -Látom a humorod sem rossz!-nevette el magát, akinek rögtön leesett, hogy a suliból jöttem. Még mindig nevetett és gödröcskék jelentek meg az arcán, amivel az őrületbe tudott volna kergetni. -Hány éves vagy?-elegyedtünk beszélgetésbe. -18. Ő kérdezett, én válaszoltam.Megtudtam róla, hogy 19 éves, hogy Londonban tanul, hogy elváltak a szülei és, hogy van egy kutyája, akit nagyon szeret és Husky-nak hívják. De nekem ez nem volt elég, ezek túl sablonos dolgok voltak. Úgy éreztem, hogy minél többet beszélgetünk, annál többet akarok megtudni róla és amennyivel gyarapodott is a kérdéseimre megadott válasza, annál inkább úgy éreztem, hogy még nagyon sok titok övezi ezt a fiút. Megakarom fejteni, ez járt akkor csakis a fejemben. Persze én se árultam el valami sokat magamról, de kevésbé éreztem magam különlegesnek. -Mit szeretsz csinálni a lejobban?-bukott ki belőlem a kérdés. -Azt hiszem, hogy futni és gitározni.-felelte elmerengve, mintha maga elé idézné, ahogyan fut a parton, vagy ahogyan a gitárját pengetve énekel a színpadon és a közönség tapsol. -Miért?-folytattam. -Futni azért, mert szeretem kiszellőztetni a fejem és olyan dolgokon elmerengeni, amik úgy egyébként eszembe se jutnának, de ez gondolom világos. Gitározni meg azért, mert ha valamit nem tudok szavakkal elmondani, akkor azt elmondhatom zenével, vagy csak egy puszta dallal.-mosolygott rám és mintha egy kis fájdalmat pillantottam volna meg a szemében. Tetszett nekem, ahogyan a hétköznapi dolgokról beszélt, mintha minden olyannyira értékes lenne, mint a csillagok az égen. Számára semmi sem volt hétköznapi, minden apró dolog, amivel megáldotta őt az élet, egy csodának számított az életében, legalábbis én így vettem ki a szavaiból, hanglejtéséből. -És mi van veled? Van valami álmod? Vagy mi leszel, ha nagy leszel?-vigyorgott és kisimította az egyik göndör hajticsét a szeméből. -Hát nem is tudom...-vakargattam a tarkómat. -Kislányként az álmom az volt, hogy megérinthessem a csillagokat, emlékszem, amikor esténként anyukámmal az ég alatt kerestük a csillagképeket és én mindig nyújtózkodtam a csillagok felé, hogy levehessem őket az égboltról és eltegyem egy dobozba.-nevettem szánalmas emlékeimen, de legbelül fájt. Fájt, amikor anyukámra gondoltam. Nem is értettem, hogy ezt miért is mondtam el neki, hisz alig 1 órája ismerem, csak úgyéreztem talán, hogy megbízhatok benne. -Hát most talán az igaz szerelem és ez lehet, hogy elég szánalmasnak hangzik, de nem az, számomra nem. Szükségem van egy emberre akire támaszkodhatok, akivel minden apró titkomat megoszthatom, mert megbízhatok benne, egy olyan emberre, aki úgy szeret, ahogyan vagyok és nem kell miatta semmit sem változnom. Aki előtt megnyílhatok és nem kell felvennem az álcát, amivel minden nap eltakarom magam.-mosolyogtam bele fájdalmas arccal a gondolataimba és végül ránéztem, mert mindeddig szótlanul és figyelmesen hallgatott, ami jól esett. -Ez szép. Tudod nem olyan vagy, mint amilyennek gondoltalak.-mondta őszintén. -Miért, milyennek gondoltál?-nevettem fel kínosan. -Egy boldog lánynak, aki mindent megtehet és nem kell az életben semmitől sem félnie. Úgy rohantál az utcán, mint aki gondtlan és mérhetetlenül boldog. Bevallom először egy kicsit beképzeltnek is gondoltalak, amíg meg nem szólaltál.-vigyorgott pimaszul. -Héé!-ütöttem bele lágyan a vállába. -Tudod, ezért ne ítélj első látásra!-mosolyogtam. -És most milyennek gondolsz? -Most? Egy olyan lánynak, aki boldog és gondtlan, legalábbis ezt akarja elhitetni az emberekkel, pedig ez nem így van. Sok fájdalom ért az életben, amit nem mersz megmutatni, mert erősnek mutatod magad, mert azt, hiszed, hogy, ha valaki sírni lát, vagy megtörni, akkor gyenge vagy. Pedig ez nem így van, Hope! Nem vagy gyenge, mert sírsz, sőt attól leszel még erősebb. Nem kell magadban tartanod mindent, mert ez fog fájdalmat okozni, hogy senkivel sem beszélsz róla!-hajolt közelebb és megfogta a kezem, mire összerezzentem. -Te ho..nn..an tudod?-néztem rá elkerekedett szemekkel. -Többet tudok, mint hinnéd!-vigyorgott sejtelmesen. Ez a fiú úgy beszélt, mintha már legalább ezer éve ismerne, vagy csak ennyire átlátszó vagyok?

Már eltelt egy hét, talán kettő is, de én nem bírtam kiverni a fejemből ezt a fiút, William-et. Megvolt a száma, felhívhattam volna, de nem tettem. Kíváncsi voltam Rá, mit értett az utolsó mondatán, mielőtt elváltunk? Miért mondta? Miért ment el utána? Miért nem mond magáról többet? Ez a sok 'miért', amire nem kaptam választ, akármennyire is kutattam. Talán beleszerettem, talán csak az érzéseim játszadoztak velem. Őszintén? Fogalmam sem volt, csak annyit tudtam, hogy találkoznom kell Vele, minél hamarabb, mert talán Ő lehet a gyógyszerem a fájdalmaimra és talán Ő valósíthatja meg az álmaimat. Nem értettem magamat, hisz akkor két hete találkoztunk először, de mégis megbíztam benne. Akkor se értettem magamat, hiszen megnyíltam előtte, úgy, mint még soha senkinek az életben. Miért éreztem úgy, hogy Ő ismer engem valahonnan? És egy újabb 'miért'....

A telefonom fájdalmasan nyögött fel mellettem. A kijelzőn egy olyan név állt, amitől hatalmasat dobbant a szívem és úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. 'William', állt a kijelzőn és a legtöbb komolysággal nyomtam rá a zöld gombra. -Szia Hope!-hallottam mély, dörmögő hangját a vonal másik végéről. -Szia, Will! -Lenne kedved ma este sétálni egyet?-kérdezte. -Ó, hogyne, persze.-vigyorogtam bele a telefonba. -Akkor találkozzunk 7-kor a teázónál!-felelte és letette, én pedig szótlanul, mosolyogva bámultam a kijezőt. Ránéztem az órámra, ami 6-ot mutatott. Te Jó Ég! Még el is kellett készülnöm! Farmernadrág, sötétkék hosszúujjú, pulcsi, kabát, sapka és a nagy sálam és már kész is voltam. Derekamig érő hullámos, szőke hajamon végigszántottam néhányszor a fésűt és már indultam is. Már fél órája bandukoltam a hóviharral szemben, amikor is végre megpillantottam férfias, magas alakját a távolban. Piros csőfarmert és fekete vászonkabátot viselt. Dús, göndör haját sapka védte és mosolygova integetett. -Szia Will!-mosolyogtam rá, mikor odaértem hozzá. -Szia Hope! Mehetünk?-dobott felém egy vigyort én pedig bólintottam. Lesokkolva pillantottam rá, amikor is megállt velem az Eiffel-torony előtt. -Te...te el-ho-oztál ide?-dadogtam leblokkolva. -Igen. Baj?-kérdezte mélyen a szemeimbe nézve és mintha egy kis csalódottságot véltem volna felfedezni a pillantásában. -Nem, dehogyis, csak én még sosem jártam ott fent.-mutattam a fölénk magasodó építmény tetejére. -Hogyhogy? Hisz itt élsz és még nem voltál az Eiffel-toronyban?-csodálkozott rám. -Hát...-húztam el a számat. -Ez elég lányos dolog, de én sosem akartam felmenni, addig amíg, még nincs meg rá a megfelelő ember, mert tudod Párizs a szerelem városa, meg hasonló...-hebegtem össze-vissza és még jobban elvörösödtem, amikor megláttam gyermekies mosolyát a szája szélén. -Persze, hogy értem.-bólintott. -Akkor nem megyünk föl?-kérdezte csalódottan. -De, menjünk!-bólintottam és belékaroltam. Sokan akartak már ide felvinni, de én sosem akartam, mert a megfelelő embert kerestem. Lehet, hogy ezt így még korai lett volna kijelenti, de mivel a szerelemben nincsenek szabályok, szerintem nyugodtan kimondhattam, hogy megtaláltam. Ahogy iránta érzek, azt még sosem éreztem SENKI másnál. Fontos volt nekem és bíztam benne, hogy Ő lesz az, aki elfeledteti velem a problémáimat, fájdalmaimat. Hogy Ő lesz az, aki az én csodaszerem lesz. Félve lépkedtem felfelé, a magasba. Minden egyes lépcsőfokkal egyre jobban feloldóttam és adtam át magam a szabadság érzésének. -Félsz?-kulcsolta Will az ujjait az enyémekre, amitől egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a melegség. -Kicsit.-vallottam be. -Nem kell, itt vagyok!-suttogta a fülembe és én erre fülig elpirultam. Hangja őszintén csengett és vágytam rá. Vágytam az érintésére, a csókjára. Akartam Őt, azt akartam, hogy csak az enyém legyen és, hogy én is az Övé. Miután felértünk, kiálltunk a szélére és onnan kémleltünk a várost, azt a várost, ami akkor már talán többet jelent számomra egy városnál, ahol élek, most már úgyérzem, hogy ez az Otthonom. Will lazán átkarolta a vállam és közelebb húzott magához. Mindössze két hete ismertük csak egymást, de már akkor úgy érzem, hogy van valami, ami nagyon összeköt minket. -Miért nem mondasz magadról többet?-fordultam felé és hosszasan bámultam szemeibe a válasz után kutatva. -Miért? Mit akarsz hallani?-fordult felém kérdőn. -Hát tudod, túl hibátlannak tűnsz. Mintha valamit titkolnál, olyan titokzatos vagy. És annak ellenére, hogy itt állunk az Eiffel-torony tetején, még mindig elérhetetlennek tűnsz. Első nap, amikor találkoztunk mesélted, hogy milyennek tűntem első látásra és, hogy milyennek láttál utána, miután megismerkedtünk. Úgy beszéltél a problémákról, a fájdalomról, mint aki a legjobban tudja, hogy az milyen.-mondtam zavartan, de őszintén. -Hát igen, mindenkinek vannak problémái.-nevetett fel kínosan és elkapta rólam a tekintetét. -Figyelj!-fogtam két kezem közé az arcát, hogy belenézhessek a szemeibe. -Sajnálom, ha megbántottalak, ha kényespontot érintettem, de szeretném, ha mondjuk elmondanánk egymásnak, ami nyomja a szívünket. Mindenki mond egy problémát, kezdem én!-vállalkoztam. -Jó, legyen.-sóhajtott. -Fél éve meghalt az anyukám.-vágtam bele a közepébe. -Jézusom! Sajnálom, nem tudtam!-hebegte és szorosan magához ölelt. -Ez az, amiért álcát hordasz?-kérdezte egy halvány mosoly kiséretében. -Igen, de most te jössz.-feleltem ellentmondást nem tűrő hangon. -Gyerekkoromban sokan csúfoltak és mindig kiközösítettek. A szüleim elváltak és meghalt a régi legjobb haverom.-mondta el egy szuszra és könnyes lett a szeme. -Sajnálom! Túl erőszakos voltam!-mondtam megbánva és megöleltem. -Semmi gond! Nem tudhattad és egyebként is idővel elmondtam volna.-vonta meg a vállát. Hosszan néztünk egymás szemébe, gondolom elvesztünk egymás tekintetében.

-Tudod, Hope ez most furán fog hangzani, de azt hiszem, hogy beléd szerettem.-sütötte le a szemét, bennem pedig megállt az ütő. Csak szótlanul bámultam és egy hang sem jött ki a torkomon. -Hát..ez csodálatos, mert tudod Will, azt hiszem, hogy én is beléd.-mosolyodtam el tehetetlenségemen. -Komolyan?-csillant fel a szeme, én meg csak erőtlenül bólintottam. És akkor olyat tett, amit álmomban sem gondoltam volna. Felkapott és körbe-körbe forgott velem ott, az Eiffel-torony legtetején, mindenki szeme láttára. Aztán letett a földre és lassan, lágyan megcsókolt. A szívem a torkomban dobogott és azt, hittem, hogy ennél jobb már nem lehet, amikor is abbahagyta és rám nézett. -Szeretlek, Hope!-érintette össze az orrunkat és egymás homlokát támasztva álltunk egymással szemben. -Én is, Will.-suttogtam és akkor ajkait még nagyobb szenvedéllyel, akarattal és érzéssel tapasztotta rá az enyémre.

Az első szerelmem lett, volt és marad örökké. Ez bebizonyította, hogy elég egy váratlan találkozás, ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, hogy rádtaláljon a szerelem. És persze, hogy akkor jön amikor is a legkevésbé számítasz rá, mert én csak véletlen mentem belé, vagy mégsem. Mert véletlenek nincsenek, már ebben is biztos voltam. Minden okkal történik, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy mi is pontosan az az ok. Istennek valami szándéka van velünk, mert mindenki egy küldetéssel jön erre a világra. Szerelem első látásra? Létezik-e? Szerintem igen, de az emberek tapasztalatától függ. Az igaz szerelem az, amikor az az ember felfedezi benned a fájdalmat, amit nagy erővel akarsz eltüntetni, de csakis előtte nem tudod, az amikor megnyugodsz annyitól, ha csak a közeledben van és azt suttogja 'Minden rendben lesz, ígérem', az amikor egy nézésétől és csak egy mosolyotál is elájulnál, amikor mindent feladnál azért, hogy egymáséi lehessetek.....

-Mondd, te hiszel a sorsban?-suttogta a fülembe, dörmögő hangján. -Ha te vagy az, akkor igen!-mosolyogtam rá. -Ígérem, hogy én leszek a végzeted!-felelte és újra megcsókolt.

-Jujj, ez annyira romantikus!-csapkodta a térdét Isa. -Befejezhetném?-néztem rá nyugodtan. -Ja, persze, bocsi.-mondta és visszadőlt a fotelbe. -Akkor értettem, meg igazán, hogy szerelemben mindent szabad, hogy a szerelemben nincsenek szabályok. Csodálatos érzés volt.-merengtem. -És ő lett a végzeted?-kérdezte Isa csillogó szemekkel. -Bizony, betartotta az ígéretét...-mosolyogtam sokat sejtetően. -Várjunk csak! Nagyapa volt az első szerelmed?-tágultak ki a szemei. -Ezt csakis te mondhatod meg. -Igen, ő volt! Húh, de durva! Ez annyira, nagyon romantikus!-visítozott kamasz lányhoz híven. -Nagyi, ez mind mikor is történt?-kérdezte. -Ha most van 2060, akkor már bizony 42 éve.-feleltem és még mindig szerelmesen gondoltam William-re, a férjemre. -És ez a történet, drága unokáim, azt is bebizonyította, hogy micsoda csodaszer a szerelem......-fejeztem be a történetet és akkor belépett Ő az ajtón. Öregapós mozgásával közeledett felém és egy csókot lehelt az ajkaimra, amitől még most is elájultam volna legszívesebben. Az érzés sosem múlik, az első szerlem sohasem múlhat el.....